Kávé, verseny

Csak egy mini képriport egy-két mondattal.

Azt hittem, hogy baristaverseny nézője leszek a Hungexpo Csodálatos kávé c. kiállításán, de valószínűleg ez a cup tasting lehetett. Esküt nem teszek rá. A moderátor véletlenül sem említette, hogy mi a túrót látunk.

Azon túl, hogy nem értek hozzá, sajna túl hiú vagyok ahhoz, hogy ilyen csészébehajolós műsoron elinduljak.

Port H

Az előző bejegyzésben említett kórushangverseny után, némi bolyongás árán, véletlenül akadtunk a Port H nevű Városi Csárdára. A kínai büfék, pizzériák egyhangú sorára csukva az ajtót, egy meglepően szellemes helyre vitt a jó sorsunk és a lábunk. Már a belépés után, a pincébe tartó meredek lépcső feletti figyelmeztető felirat érezteti a hely szellemének közvetlenségét, figyelmességét. Very kibaszott fucking danger - szólít meg az Írás, elkerülendő, hogy lépcsőn legurulással érkezzünk meg az asztalokhoz. Az ember tudja meg hova jön! Odalenn az echte magyar főúri kastélyok szellemét követi a termek színskálája, úgy mint piros, fehér, zöld terem, asztal, miegymás. Az asztalokat, székeket a 60-80-as évek undorító magyar irodáiból, konyháiból, kórházaiból szerezhették be. A hófehér hokedlik látványa elmorzsoltatott egy könnycseppet is. Van itt minden, Ikarus, pléh lámpa, infúziót tartó állvány, festmény, rajta szemétlapáton ábrázolt szegfű. A klozett nekem már túlretró, ugyanis szappan nincs benne. (Bár ez ma sem ritka jelenség.)

De térjünk jövetelünk céljára, a kesudióban sült kecskesajt rukkolával és karamellizált zöldségekkel c. kajára majd' egy órát kell várni. (Na ez a retróérzés, akárcsak a szappanmentes vécé, nem hiányzott.) Oké, közben eltűnődhettem az étlap hátlapján szereplő paprikás óvszer mibenlétén, s az általa keltett érzeteken.

De végre megérkezett az étel. Sem a kesudió, sem a karamellizált zöldségek mennyiségét nem vitték túlzásba, alig találok zöldségeket az imádott sajtocskáim alatt.

De azért jólesett.

Viccben, szellemességben nagyon gazdagok vagytok, de kissé legyetek gyorsabbak, zöldségekben bőségesebbek, vécében szappanosabbak, és akkor oké.

Jövök én még ide.

Önműködő ajtócsukó

Nem, ez nem a Pom-pomból való szöveg.

Az alábbi kép a fasori református templom egyik belső ajtaján álló táblácskát rögzíti:

Szombat délután, a feliraton látható utasítást követve, a templomtérbe jutottam.

De vissza, vissza az ajtón. Kívüle olvasható az adományozók névsora, mely szerint az építéshez a legtöbbet Laky Adolf adományozta, 300.000 koronát, a főváros így a második helyre szorult 200.000 koronás építési segélyével. A templomon munkálkodott többek közt Róth Miksa és a Zsolnay-gyár is, a tervező Árkay Aladár volt. (Nagyon érdemes a linken megnézi az oldal alján található galériát. Árkay mennyi mindent hagyott maga után!)

Tehát be az ajtón. Egy barátnői meghívás következményeként, kamarakórusi hangversenyt hallgattam. Sok mindenhez nem értek, viszont a kamarakórusokhoz különösen nem. De a hangversenyen elhangzó utolsó művet, Kodály Öregek c. művét ide kell idéznem.

Viszont nem idézem az egyébként mosolygós lelkésznő szövegét, csak a szöveg hangulatát. Masszív alázatoskodási és imádkozási programajánlatától elmegy az ember étvágya, pedig az a következő bejegyzéshez minimálisan szükséges alap.

Ó, még egy élmény! (Figyelem, a következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak és különösen undorítóak.)

Az egyik templomi pad szélén ülő, kissé hiperaktív (ugyanis valahogy állandóan dolga akadt, elvonult, fényképezett, visszavonult) öregemberre lettem figyelmes. Mire figyeljen az ember egy hangverseny alatt? Kissé kihajolt a padsorból, majd előre (hogy mindenki lássa? vagy hogy a másik oldalán ülő egy ember ne?), majd zsebkendőjét szájától mintegy 30-40 centiméterre tartva csorgatott hosszan valamit, pontosan nem tudnám megmondani melyik nyílásából jött ki. Még kicsit orrot fújt, majd végre lenyugodott.

Én meg kissé dermedten, majd elhűlve, úristenezve ültem a helyemen.

De végül sikerült visszahelyezkednem a templom békéjébe.

Szeretem a kontrasztokat, az eklektikát, így a hangverseny után kifejezetten jólesett az általam korábban nem ismert Port H-ban bekapni néhány falatot, de ez már a következő bejegyzés témája.

A Grönholm-módszer - Új Színház

A Grönholm-módszer egy kiválasztási technika fejvadász célokra.
Négyen egy állásinterjún. Verseny van. Egy nem az, aki? Kamuflázs? Vagy mégsem? De ki a gyilkos? Nem, nem krimi. Vér nem folyik, csak a lelket gyűrik, űzik, míg szét nem esik. Szisztematikusan esnek neki. Ragadoznak. Röhögünk. A végére csak egy marad?
Újabb és újabb meglepő feladat, nyomoznak a színpadon, kombinálunk a nézőtéren. A 10 kicsi néger fíling pszicho-állásinterjúra szabva. Mai téma a krimi klasszikusok szabásmintájával.

Huszár Zsolt kurva jó. „Püspök” jelenete, az ejtőernyős show-val zseniális.

Röhögni fogsz Te is, nem kicsit, mégha közben kissé keserű is a szád.

Jordi Galceran - Grönholm-módszer (trailer) from Baksa-Neptun on Vimeo.

Quimby lemezbemutató koncert

A nemrég nyílt, új szórakozóhelyen a Szikra Cool Tour House-ban volt szerencsém Quimby lemezbemutató koncertet látni, hallani. Az eggyel korábbi életében színházként funkcionáló intézmény széksorait eltávolították, így egy térben akadálytalanul mozoghat a koncertközönség. A színpaddal szembeni fal mentén kelleti magát egy bárpult, ugyanez az elrendezés jutott az erkély szintre is. Az erkélyen is állva, ám erkélyre könyökölve nézelődhet a közönség.

A jegy elég borsos áron, 4500-ért volt kapható. Ezért az árért a Quimby 2,5 órás koncertjén túl, előzenekar, utózenekar is szórakoztatta a közönséget további 1-1 óráért, továbbá nem préseltek lehetetlen méretű tömeget egy légtérbe.
Állóképességemet a 2,5 óra állás lényegében elhasználja, így okulva az A38-as tapasztalatokból, ahol kezdésre, szinte már kimerítettem állási kapacitásaimat, itt energiaspórolásból a Quimby színpadra lépéséig, készenléti állapotban (lépcsőn ülve, planktonként – plankton ügyben a balneológiai kérdésekben, így nyilván bálnakajában is igencsak járatos, exkultminiszterünkhöz forduljatok felvilágosításért) várakoztam jobb időkre.

A jegyen feltüntetett 8 órai kezdés helyett, nagyjából 8.20-kor lépett színpadra az „előzenekar”. Ezt a részt, szépen lapozzuk is át. Ahogy említettem, nagyrészt a lépcsőn ülve vészeltük át, ezzel is tartalékolva energiáinkat az érdemi akcióra, ami 9 után néhány perccel végre bekövetkezett.
A forró hangulatot, az időnként kinyíló tetőn beömlő jeges levegő sem bírta lehűteni, viszont frissítő löketként funkcionált.
A koncert végén a kiadótól aranylemez-gyűjteményt vehettek át a zenekar tagjai.

A koncerten az új daloknak a régi számokból feszítettek védőhálót. Egy-egy új dalt, egy jól ismert slágerszám követett, így hordván könnyedén a „hátán” a kevésbé ismert, új dalokat. Kíméletes pedagógusként bánnak a fiúk közönségükkel, nem lökik a teljesíthetetlen kihívás csapdájába. Szépen adagolva szoktatnak ahhoz, amihez akarnak.
Az új lemezről egyik dallal sem kerültem „szerelem első látásra” típusú kapcsolatba. Viszont, ahogy újraolvasom a szövegeket és újrahallgatom a dalokat, mindig találok valami ínyencséget.
Például ilyet

„Rozsdás a sarló
Lötyögős a kalapács
Lomtalanított igazságokon
Ücsörög egy uzsorás”

vagy ilyet

„Nem hiszek a papnak
Aki a farzsebéből prédikál
Nem hiszek az ártatlannak
Aki poharaz a pirosnál
Nem hiszek a sorsban
Amire csillagokat aggatnak”

Érdemes olvasni a dalszövegeket. Zenével szórakoztatóbbak, anélkül viszont, valahogy mélyebbre juthatunk.

Nem könnyű szövegek, olykor nem értem, ám szinte mindig érzem őket.
A korábbi cédéken is gyakori az angyal motívumok feltűnése, olykor bizarr formában, ezen a cédén sem kell hiányolnunk őket, továbbá a múló idő is visszatérő témája a szövegeknek.

A Sail Away-ről Rod Steward jutott eszembe, a Cukrot öntök egyszerűnek tűnik, de mégis flikk-flakkos. A Leszek ma én a tiéd dögös. Az Amit kergetek – az LGT Mindenki másképp csinálja dalának Quimby-verziója:

„Van aki pénzzel van aki imával
Van aki drogokkal van aki piával
Van aki lassan van aki serényen
Van aki egyszerűen mint a mesében
Van aki hajtva van aki magától
Van aki futva az élet zajától
Annyiféleképpen lehet
Utolérni amit kergetek”

A Tébolyda, súlyos téma könnyed zenébe burkolva. A Lepedőország – Dódi szuggesztív pasas, továbbá kedveli az angyal motívumot, akárcsak Tibcsi. A Gekkó boogie – ezt a számot valamiért ki nem állom, talán, mert az állatkerti kígyó- és miegymásház bűze jut róla eszembe. Jekyll és Hyde – az Úr, lazúr. Kicsi ország – „S míg a népek mennek békében az álmaik felé, Számoljuk meg mennyi volt a kapuban a lé”

Kiss Tibor a dalokról.

A szereplők voltak: Livi, a bohóc, Mikuli, a jó lelkű, szelíd gitáros, Dódi, a földön túli, szuggesztív rezes, Balanyi Szilárd mintha a Bibliotheque Pascalból csöppent volna a zenekarba, Gerdesits Ferenc, a „csendes” dobos és Tibcsi, az Tibcsi, zúzós-húzós-lírai-szívdöglesztő.

Egy új dal by Tibcsi:

Egy korábbi dal by Livius:

Jó, hogy kortárs vagyok, így rajongó lehetek.

PS: Hogy party-arcként tűnhetek fel, én, akinek 9-kor csilingel a pizsamája, legalábbis különös. Ha van kedved, nézz körül, a tömegben úgysem találsz meg.